Hol
volt, hol nem volt ...
... a 11-es út mentén, közel a Dunához még most
is van egy óvoda, amit úgy hívnak: Tündérkert. Ide jár sok - sok mesére
kíváncsi kisgyerek.
A Népmese napján már hagyomány nálunk, hogy
a csoportok összegyűlnek a tornateremben és közösen mesét hallgatnak.
Így
volt ez idén is szeptember 30-án. Egy Halacska csoportos kisfiú apukája -
Hatvani Zsolt, aki a leányfalui iskolában magyar tanár - ismét elvállalta, hogy
megkéri és felkészíti Szabó Janka Bellát, hogy meséljen nekünk.
Janka meséjét a Tanár Úr furulya előadása előzte
meg, egy régi magyar táncot adott elő.
Ezután következett a mese. Janka előadása nagyon
figyelemkeltővolt, hiszen népies előadással, ízes nyelvi fordulatok
kiemelésével magával ragadta a gyerekek figyelmét. Hosszas tapsolás után még
nem ért véget a megemlékezés, ugyanis Szécskay Ildikó óvónéni magyaros ruhában
egy népdalcsokorral örvendeztetett meg minket. Kicsit mesélt a magyaros ruhájáról
és azt is elmondta, hogy a következő nap a Zene Világnapja lesz, így éneke
ahhoz is kapcsolódik.
Köszönjük a furulyát, a szép mesét és a magyaros
népdalcsokrot.
És hogy
miért fontos a mese? Ki is meséljen a gyerekeknek? A következő sorokban erre
kapunk választ Vekerdy Tamás soraiban.
Ki
mesél? (Vekerdy Tamás)
Ki mesél?
A televízió?
A videó?
A diavetítő?
A rádió?
A magnó?
Vagy
netalántán mégiscsak a mama vagy a papa mesél - az anya vagy az apa mesél -, a
szülők mesélnek este az ágy szélére ülve.
És talán: nem is könyvből mesélnek - hanem
fejből.
És -
lehetséges volna? - néha-néha olyan mesét is mesélnek, amit nem olvastak, nem
hallottak, hanem ők találtak ki /s
amiben esetleg felbukkannak közös életük - a szülők és a gyerekek közös élete,
a családi élet - eseményei, fordulatai, hangulatai, mondattöredékei is/.
Mert mesélni persze kell, egész pici kortól kezdve - nem is tudnám megmondani, pontosan
meddig. És: mindennap kell - kellene
mesélni.
Miért?
Külsődleges érv - de sokakra bizonyára ez hat -, hogy azok a gyerekek,
akik kiskoruktól kezdve minden nap hallanak mesét, mire iskolába kerülnek, egy
- másfél évvel is megelőzhetik mesét nem hallgató, vagy csak rendszertelenül
halló kortársaikat a nyelv, az anyanyelv megértésében és használatában.
(Márpedig tudjuk, hogy a gondolkodás erejét, tisztaságát, tagoltságát az
elsajátított nyelv adja meg - legalábbis azét a gondolkodásét, amelyet ma
mindennapjainkban használunk.)
De
gyökerükkel még ennél is mélyebbre nyúló dolgokról van szó.
A mesét
hallgató gyerek, miközben szemét ránk
függeszti, elmerengő tekintetét látszólag a mi szemünkre vagy a mesemondó
szájunkra irányítja, valójában és ez a
szemén látszik is! figyeljük csak meg! -
befelé néz.
Odabent
- az ő belső mozijában - képet készít ahhoz,
amit hall.
"Felhúzta a hétmérföldes sárga csizmát,
átlépte a Ezüsthegyet, átlépte az Aranyhegyet, átlépte az Óperenciát..." és szinte látjuk, hogy
szavaink nyomán, a gyerek kettős
tekintete /ránk is figyel, és befelé is néz) mélyén hogyan készül
szavainkhoz a kép.
Méghozzá: minél ritmikusabban és a prozódiát, a prózadallamot követve
minél dallamosabban mondjuk a mesét, ez a belső kép annál tisztább, tagoltabb
lesz. (Az egyik forma segít a másik forma - a képi forma -
megteremtésében!)
Ritmus,
dallam - ismétlés. Ezeket a formai jegyeket mind őrzik és hordozzák a nagy
mesék. Már ahogy kezdődnek is: "Hol
volt, hol nem volt,volt egyszer egy..."
A belső kép készítését a pszichológia elaborációnak nevezi. Ez a latin szó
azt jelenti, hogy: feldolgozás.
Aki
belső képet készít - akár álomban, akár nappal fantáziálva, vagy éppen játszva,
vagy mesét hallgatva - az ebben a munkában, ebben a folyamatban feldolgozza a külvilágból és a saját
belső világából származó tapasztalatait, élményeit, azokat is, amelyeket, nem
is tud szavakba fogalmazni.
Vágyak,
szorongások, dühök is újra feldolgozódnak így, megszabadítva a gyereket nehezen
elviselhető, sok erőt emésztő és ezért fárasztó belső feszültségektől.
A
gyerekek zseniális belsőkép - készítők. A mai európai-amerikai civilizáció
felnőttjei néha elfelejtik, hogy hogyan is kell ilyen belső képet készíteni - s
ilyenkor megbetegszenek, neurotizálódnak. (Ha "szerencséjük" van,
bekerülnek a klinikára, ahol - ellazított állapotban - ismét megtanítják őket a
belső képek látására és készítésére, felidézésére.)
A
gyerekeknek nagyon nagy a képéhsége. Mert sokféle feldolgozhatatlan
tapasztalatokat kell -kellene - újra meg újra képpé formálnia, hogy feloldhassa
jelentős feszültségeit, szorongásait, indulatait, vágyait.
Amikor
a gyerek - külső képet lát - nem tud
elszakadni tőle, azt hiszi: - Ahá! ez az!
itt a kép, ami mindig olyan megkönnyebbülést hoz, felüdit, megoldja minden
gondom, bajom.
Csakhogy: ez a bűvös tulajdonsága csak a saját pszichikus erőkből
létrehozott belső képnek van meg,
melynek elemeit magam raktam össze saját érzelmi és érzéki élményeimből.
A külső
kép csak hiteget, s miközben lebilincselve tart, - mert kép -, nem elégít ki -
mert nem én hoztam én létre.
Ezért
mesél hiába a televízió, még akkor
is, ha jó mesét mind - pedig de
sokszor mond rosszat! (Persze itt is vannak, lehetnek ritka kivételek. A magyar
népmesék sorozat néhány darabjának rajzi megoldása és az a lelemény, hogy nem a
mese szereplői beszélnek, hanem egyetlen
hang meséli a mesét - lehetőséget nyújt a belső erők, a fantázia erőinek
megelevenedésére is - de ezek ritka kivételek.)
A
valódi meseélményhez kell a másik ember -
a mesélő jelenléte is. És ha a mesélő fejből
mesél, akkor talán benne is belső
képek derengenek fel. Ezek - így sejtjük ma - erősítik, segítik a mesehallgató
belső képteremtő tevékenységét.
És ha a
mesélő maga találja ki a mesét, akkor
még nagyobb hatású lelki történések játszódnak le benne az alkotás folyamatában
- s ezek nem maradnak hatástalanok a mesehallgatóra sem.
Népmese napjához kapcsolódó kiállítás a csoportok munkáiból
